A gazdaságelemzők szerint jelentősen megnőtt a fizetésképtelenné vált cégek száma, a körbetartozás mára társadalmi probléma. A laikusban felmerül a kérdés, mi vezetett idáig, illetve van-e kiút.

– Ha tisztán szeretnénk látni, akkor több mint két évtizedet kell az időben visszamennünk – véli dr. Gáll Ferenc szekszárdi ügyvéd, bank szakjogász. –

A rendszerváltás előtt közvetlenül egy végletekig kivérzett, gazdaságilag lerongyolódott ország volt a miénk, 1988-ban már nem volt titok, hogy az addigi rendszer meg fog szűnni. Az átmeneti időszakot - az első szabad választásokig - az állami vezetés igyekezett a saját ízlése szerint átalakítani. Ekkor, 1988-ban hirdették ki a gazdasági társaságokról szóló törvényt. A korábbi nagy állami vállalatokat, szövetkezeteket, vagy ezek egy részét megszerezhették azok az emberek, akik eddig is vezető beosztásban voltak. Így alakultak az első kft.-k, rt.-k. Rá egy évre, 1989-ben pedig még egy törvényt fogadtak el a képviselők, ez a vállalatok átalakításáról szólt. Ez lehetővé tette az állami vállalatok teljes egészében történő privatizálását.

 

Dr. Gáll Ferenc szerint van kiút: el kell kedzeni egy normális társadalmi rendszert építeni (Fotó: Kiss Albert)

– Közben kárpótlási jegyen is lehetett cégeket venni. Az egyszerű emberek miért nem vásároltak? 

– Az egyszerű embereknek halvány elképzelésük sem volt arról, hogyan kell vállalkozni, azt sem tudták mi az a kft., rt. A többség ahhoz szokott, hogy megmondják neki, mit kell gondolnia, szeretnie, dolgoznia. Ezzel szemben az "üzemi négyszög", a nagy állami vállalatok igazgatói, főmérnökei, könyvelői és párttitkárai képben voltak, pontosan tudták, mit jelent számukra a privatizáció.

Ők szerezték meg az igazi értékeket, az épületeket, a berendezéseket és a területet. Ráadásul - mint az állami cég vezetői - addig is jó kapcsolatot ápoltak a bankárokkal, akiktől hatalmas hiteleket kaptak, természetesen kedvezményes kamattal. És megkockáztatom a feltevést, ebből alig ment vissza valami a bankhoz. Nem véletlen, hogy 1993 és '96 között a legfontosabb lépése volt az akkori kormánynak, hogy a bankok konszolidációját elfogadja. Vagyis az államtól kaptak pénzt a bankok, hogy helyre tegyék azt a hiányt. Közben ugyanis az "új vállalkozók" bebuktatták az általuk privatizált cégeket, megtartva azok jobb részeit - egy másik kft.-be, rt.-be átmentve -, és ott hagyták a felvett milliós hiteleket. Vegyes érzéseket keltett itt a megyében abban az időben az Agroker, a KSZE, a húsipari vállalat sorsa.

– Ezzel együtt az infláció 30-35 százalékra ugrott.

– És ebben a helyzetben kellett volna a magyar gazdaságnak, a hétköznapi vállalkozásoknak megizmosodniuk. Nem csak anyagilag, de főleg erkölcsileg tették tönkre az országot. A kis seftelők, ügyeskedők magukat azzal mentették és mentik fel ma is, hogy náluk nagyobb kutyák sokkal többet csaltak, loptak. Nagyon sok kényszervállalkozás alakult, sokan a munkanélküliség elől menekültek ide. Közben a kormány is lépett. Megalakította a bírósági végrehajtói hálózatot, hamarosan vállalkozásba küldve azokat is. Egy csomó hiéna vette körül a végrehajtókat. A közjegyzői kamara lobbi tevékenységének köszönhető, hogy a banki hitelszerződéseket közjegyzői okiratba foglalva közvetlenül végrehajtást lehet indítani. Ez kiszolgáltatottá teszi a hitelfelvevőt.

– Ilyen lenne a magyar valóság?

– Igen, a körbetartozások országa vagyunk. A becsületesebb vállalkozók is mindig várnak valamilyen pénzre, ami egyik hónapról a másikra átlendíti őket. Ugyanakkor a kisvállalkozókat, kiskereskedőket teljesen tönkretették a multik, a napi ügyeskedésre rá vannak kényszerítve ahhoz, hogy talpon maradjanak. Ugyanez vonatkozik az építőiparban dolgozókra is. Közben a felszámolóbiztosok tevékenységét sem lehet követni. Én úgy látom, maga a rendszer rossz. Miért van az, ha egy magyar kikerül Svédországba, vagy Amerikába nem seftelő, hanem sikeres üzletember lesz? A hazai társadalmi-gazdasági rendszer beteg, ezen kell változtatni.

– Mi a kiút a jelenlegi helyzetből? 

– El kell kezdeni egy normális társadalmi rendszert építeni. A vezető pozícióban lévő embereknek példát kell mutatniuk. A hatóságokat ellenőrzéskor ne a büntetés, hanem a segítés, tájékoztatás vezérelje. Egy útépítés után kinnfelejtett 30-as sebességkorlátozó tábla mögé bújt traffipax, vagy a szüret idején megjelenő kommandós ellenőrzés nem jó irány. Kiszámítható, egyszerű adórendszert kell kidolgozni, az adóbevételek felhasználása legyen átlátható. Kiút tehát van, de ha erkölcsileg nem tud hitelessé válni az ország, akkor nincs olyan gazdasági csoda, mely rajtunk segíteni tudna.

A dolgozóknak csak a sallangokat hagyták meg, amivel csak a gond volt

Dr. Gáll Ferenc szerint a TOTÉV épületét és a hozzá tartozó eszközöket kiprivatizálták a közösből, mert sokat értek. Nem kellett hozzá vállalkozói véna, hogy az értékük megmaradjon. Az asztalos műhely hatvan dolgozóval nem kellett senkinek. A dolgozók vért izzadva szedtek össze egymillió forintot, hogy kft.-t alakítsanak, és megmentsék a munkahelyüket. Őket azonban a vállalkozásra nem tanította senki, nem volt se kapcsolatuk, se tapasztalatuk, se pénzük. Így a vállalkozás halálra volt ítélve. Ráadásul akinek a kft. megszüntette a munkaviszonyát, azt végkielégítés illette, amit nem a TOTÉV-vel, hanem végsősoron az asztalosműhely dolgozóival fizettettek ki. Ugyanis 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásban kötelezte munkajogi jogutódként a kft.-t az állami vállalat helyett a végkielégítés kifizetésére. A kft.-k megalakulásakor 1989-1990-ben ezt az állami döntést még senki sem sejthette.

TEOL/Mauthner Ilona